2016. február 18., csütörtök

Feketeleves

Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nem kellene folyton-folyvást eldolgozni, feldolgozni valamit, ami a háttérben, az élet fonákján, kilógó szálakként zavarja az összképet, helyet foglal, birizgál, dudorodik... Még csak nem is kell hozzá hiba vagy valami rontás, amit javítani kellene: hiszen a legszebb, legjobb, legértékesebb dolgok összeillesztése is annyi pluszmunkát igényel, mire igazán hordható lesz az élet, ez az egyetlen. Mire összesimul az emberben a többféle hivatás: a nő, az anya és a művész, vagy mire békét köt a jelen és a múlt, és mire végre összecsiszolódik a másikkal, másokkal. Mennyi aprólékos, kitartó munkára van szükség, mire - az időnk közepére érve, talán - végre komfortosan viselhetővé, elviselhetővé válik ez a játék! Mire ez a sok szál már nem csak végeérhetetlen kihívás lesz többé, hanem védelmező burok, melengető élettér.

2016. február 12., péntek

Színhűbb

...kép a "semmikülönös szettemről", az árnyaltság kedvéért. Nem mintha olyan jelentős dologról volna szó, ami több posztot is megérdemel, csak nem hagy nyugodni ez a színtelenség. De még ez sem a teljes igazság: a padlizsán megvan, de a köztük ragyogó smaragdszínek az én kis titkaim maradnak. Úgy tűnik, az objektív valóságot - bár megtapasztalható - átadni nem lehet...


2016. február 11., csütörtök

Alkonyat

A családi síelés alatt készült ez is. Semmi különös, csak egy egyszerű kendő. Igaz, eredetileg nem ennyire egyszerűre terveztem, de aztán megszerettem mégis, az időtlenségét - a 19. század végi, bársonyszalagokkal kivarrt polgári viseletek jutnak róla eszembe.
A színeit inkább elmesélem, mert lefényképezni lehetetlen: nem látja a kamera.
Mint az alkonyi derengés, olyan. Vagy ahogy az álmosan összezáródó pillák között beszűrődik a külvilág,  egy borongós februári hétköznap délután, bóbiskolás közben...
St. Michael im Lungau, Ausztria
Nincs benne fekete, hanem lilák és smaragdszín!
Konkrétan: egy szürke (Barka Felhő, New York), és egy mély padlizsánszín fonal váltakozik kezdetben (ez utóbbit én festettem), ehhez kapcsolódik aztán egy Candombe árnyalatú Malabrigo Arroyo, amelyben sok-sok szín előfordul, mégis, a padlizsánlila, a szürke és a szürkés fenyőzöld dominál. (Sem a lila, se a zöld nem jön át a képeken, csak a szürke akárhány árnyalata). Itt sem látszik jól:
Valójában ez volt a lényeg, ez semmit nem akartam, csak egy hétköznapi, nagy kendőt, és azon ennek a szépséges, titokzatos, álomszerű Malabrigo fonalnak egy kis körítést. Valamivel vegyíteni a kendőtesten (nem annyira szeretem a túl cirmos, egybefüggő felületeket), és a szegélyen pedig egy tenyérnyi, egyszerű mintázatú felületen felmutatni a fonal finom árnyalatait.

Először egy lyuksorokból álló mintát akartam, amiben a lyukak ferde csíkokban áttört felületet képeznek, de aztán kedvem támadt kipróbálni a "linen stich" nevű mintát, amely a szövésre hasonlító felületet ad, és színes fonalból nagyon izgalmas tud lenni. A szövés-szerűség stimmel, mondjuk nekem a blokkolás után egészen más képet mutatott: a nyújtástól szinte csak a vízszintesen vezetett szálak látszanak. A fonákján rizsszemes mintára hasonlít. Igaz, így is tetszik:
...csakhogy, a fonal-vezetgetések hosszában összerántják az anyagot, minden sor félig rácsúszik a másikra, ezért meguntam a dolgot négy centi után (lyuksorral ez a duplája lenne), de lebontani sajnáltam volna a beletett munka miatt, így aztán csak befejeztem egy sűrű pikósorral.
Annyira nem lett izgalmas, amennyire annak vizoináltam e fonal tündöklését, na de legalább maradt még belőle, meg a lilából is, amiket majd egy zöld hozzáadásával fogok sapkává varázsolni. Egyszer.

2015-ös összesítés


Túl sok mindent nem kötöttem tavaly - és ez idén sem lesz másként - csak két kardigánt (életemben először), két kendőt, három sapkát (ebből az egyik az első olyan, bonyolultabb darabom volt, amit csupán angol szöveges minta szerint kötöttem - a legnagyobb fless) két nyakmelegítőt, meg befejeztem egy horgolt kendőt, és egy horgolt párnát (évek óta félkész darabokat). Igaz, el is kezdtem egy csomó mindent, aminek majd idén járok a végére.

Ezt még nem is mutattam: A gyerekeknek kötöttem két sapka-nyakmelegítő szettet Drops Big Merinoból. A nyakravalóval nem vagyok elégedett: túl bő. leget hogy lebontom, és sálat kötök inkább...


2016-ban szeretnék kipróbálni két dolgot, amit még nem próbáltam eddig, és ami technikailag izgatja a fantáziámat: a színes-mintás kötést (egy chevron-mintás sapkát, pl, vagy virágosat), és az egyujjas kesztyű kötését.

Befejezek két kardigánt (ujj kell nekik még), és szeretnék még három másikat is kötni (egyszer.... meglátjuk, mire megyünk idén), két vagy három kendő is a vágyak közt szerepel (és akkor lehet, hogy kendőkből meg kardigánokból elég is lesz lassan :-D ).  És persze be akarok fejezni 5 horgolt párnát (majdnem készek), meg két horgolt táskát. Meg asztalterítőket varrni. Meg ami közben adódik :-) A rokkán fonást valósznűleg nem fogom abszolválni, mindent nem lehet...
Végülis mindegy, hogy mikorra is lesznek ezek készen, melyik évben - nem a cél, hanem az út éltet. Az a lényeg, hogy mindig legyen kötnivalóm, ötletem és lelkesedésem.

2016. február 7., vasárnap

Aranyokker tájakon

Az utóbbi napokban ismét kötési szabadságon voltam, ezúttal St. Michael im Lungauban.
Míg a családom síelt, nekem a róluk való gondoskodáson túl nem volt más dolgom - főleg, hogy internet híján végül nem tudtam érdemben dolgozni - hogy nézzem-járjam a hegyeket, és kössek.

Azt gondoltam erről a novemberben elkezdett kardigánról, hogy a színei, amelyeket mindenféle növényekkel festettem, az őszi avarhoz illenek igazán. De itt, az alpesi februárban, ahol eleinte hó csak a sípályákon volt, most is éppen ezek az árnyalatok vettek körül. Boldogító volt a szinkron, hogy a kötésemben ugyanazokat a színeket simítom, amelyeket az ablakon kitekintve, a vidéken bandukolva látok: az ősszel elszáradt füvek barnába hajló szalmasárgáját, a még alvó mezők mély okkereit, a zuzmók olívazöldjeit, a kövek szürkéit, a fatörzsek barnáit, és a földet puha szőnyegként borító, száraz tűlevelek sötét rozsdavörösét.

Valójában a kerti növények színeiből születő kardigánnak a gondolata volt igazán inspiráló számomra, viszont a sárgás paletta iránt kissé ambivalens érzésekkel viseltettem, és nem tudtam eldönteni, illik-e hozzám ez a színvilág, amelyet nagyon ritkán viselek. De ennek a még kopár tájnak az ébredés előtti óarany csöndje, visszatartott lélegzete a zsendülés előtti utolsó pillanatban, ez teljesen lenyűgözött, és mélységesen megérintett. A visszahúzódó tájban magamra ismertem. Felismertem a mozdulatlanul várakozó életerők szépségét, vagyis a reményt, hogy az élet feltámad és kibontakozik majd, ha eljön az ideje. Ez a kardigán mindig a reményre fog emlékeztetni engem.